NPH interjú

Szerkesztőnknek, Sári Lucának volt alkalma telefonon interjút készíteni A különc varázsló szerzőjével, Neil Patrick Harrisszel. A kérdések főleg arra irányultak, hogy mi motiválta a regény megírására, és hogy miért a varázslat a központi témája és, hogy mi teszi a könyvet fergetegessé

SL: A varázslat lehet több mint szimplán szórakoztatás? Valójában lehet jó hatással a gyerekekre?
NPH: Igen, mindenképp jó hatással van, hiszen segít abban, hogy megtaláljuk a varázslatos dolgokat a valós életben, a mindennapokban, valamint ez is egyfajta tanulási folyamat, így a gyerekek megtudják, milyen fontos a gyakorlás, és közben persze szórakoznak is.

SL: Mikor és hogyan léptél be a varázslat, mágia világába?
NPH: Egy kisvárosban nőttem fel, ami háromórányira volt a környék legnagyobb városától, ahol több családtagom is élt. Ott volt egy pláza, amiben rátaláltam egy bűvészboltra, amit imádtam. Volt ott láthatatlan tinta, és még egy csomó izgalmas dolog, amiknek nem tudtam ellenállni. Rövidesen már ez lett a hobbim. Mindig, amikor oda mentünk, vettem valamit a boltban, és hazafelé csak ültem a hátsó ülésen, és tanultam, hogyan is kell használni, vagy épp hogyan kell megcsinálni egy-egy trükköt. Idővel a bűvészkedés, mágia történelme is érdekelni kezdett, azok az emberek, akik évtizedekkel vagy épp évszázadokkal ezelőtt izgalmas, hihetetlen dolgokat csináltak. Akkor még a technológia sem állt a rendelkezésükre úgy, mint ma nekünk, és így végképp teljesen lenyűgöztek.

SL: Mi a motivációd, hogyan jött az ötlet, hogy fiatalabbaknak, gyerekeknek írj?
NPH: Ezelőtt írtam már egy életrajzi könyvet, így valamiféle tapasztalatot már szereztem az írásban. Aztán amikor gyerekeink lettek, késztetést éreztem, hogy nekik is írjak valamit, amit ha felnőnek, elolvashatnak, és lehetőségem is lett erre, és remélem, élvezni is fogják nemsokára, amikor már olvashatják.

SL: Mi a legrosszabb és mi a legjobb abban, hogy író vagy?
NPH: Nagyon várom azt, amikor majd a szülők, tanárok, gyerekek odajönnek hozzám, és elmesélik, mennyire élvezték a könyvet, vagy épp valaki elmondja, hogy a gyereke már másodszorra olvassa – úgy érzem, ez lesz majd az igazi siker. Ami számomra nehéz, az az, amikor csak bámulom az üres lapot, és tudom, hogy valami egyedivel, különlegessel kellene előrukkolnom. Szerencsére vannak körülöttem, akik segítenek, akiknek elmondhatom, milyen struktúrát találtam ki, milyen ötletem van, és az ő véleményükkel logikusan át tudok gondolni mindent.

SL: Mesélnél egy kicsit a könyvről, a sorozatról, a folytatásokról?
NPH: Négy könyv lesz, mint ahány szín van egy pakli kártyában. Az első könyv főszereplője Carter, aki egy gyémántot ment meg, tehát ez a káró könyve. A második rész Leilára fog koncentrálni, a harmadik Theóra, az utolsó pedig Ridley-re. A négy rész alatt négy nagyon különböző gyereket ismerhetünk meg, és a sorozat legvégén meg fogunk lepődni, hogy amit kezdetben hittünk a főszereplők motivációiról, az már nem úgy van, hiszen ők is változnak, fejlődnek a könyvek alatt.

SL: Az érdekelne, hogy látsz-e rá lehetőséget, hogy A különc varázsló a könyvön kívül is megvalósuljon valahogyan. 
NPH: Valójában épp nemrég kezdtem el ezen gondolkozni, hogy hogyan lehetne a könyvön túl is megmutatni a gyerekek történetét, de egyelőre még leköt az írás. A második rész már kész van, épp a harmadikat írom, és nagyon izgalmas ez az egész, főleg, hogy a könyv már hetek óta a New York Times betsellerlistáján van. De kíváncsi vagyok a könyv további útjára, és szívesen fogadok ötleteket ezzel kapcsolatban.

SL: Egy interjúd során említetted, hogy azért szeretsz gyerekkönyvet írni, mert ez egyfajta kiszakadás, menekvés a valóságból. Azt szeretném kérdezni, hogy sok gyerekkönyvet olvasol-e a gyerekeiddel, és hogy mely könyvek a kedvenceid, persze a sajátod kivételével. 
NPH: *Nevet.* Persze, a sajátom kivételével. Igazából nagyon sok képeskönyvet nézegetünk, olvasunk együtt, és mostanában kezdünk átváltani a hosszabb szövegeket tartalmazó gyerekkönyvekre. A kedvenceim között van például a Charlie és a csokigyár, és a gyerekek mostanában kezdenek érdeklődni a Harry Potter után, így elkezdtük azt is olvasni. Az első hat filmet már látták, így nagy meglepetésekre nem számíthatnak, de persze nagyon sokat hozzá fognak adni az élményhez a könyvek.

SL: Tudnál kicsit beszélni arról, te mit gondolsz az olvasásról, az olvasás varázslatáról, hogy neked ez mit is jelent?
NPH: Amint megtanultam olvasni, egyből varázslatosnak éreztem az olvasást. Csodálatos, hogy csak bemegy az ember egy könyvesboltba, kinéz magának egy neki tetsző könyvet, és annak a világába teljesen belefeledkezhet – lehet ez történelmi, varázslatos, kitalált világ, bármilyen. Az olvasó beléphet oda, és olyannak képzelheti, amilyennek akarja. Az első munkám egy könyvesboltban volt, már akkor is nagyon élveztem nézegetni az oldalakat, a borítókat, a könyvjelzőket, mindent. A mai napig megvan több könyvem is, amiket 11 évesen féltve őrizgettem, rajongtam értük, amik segítettek olyanná válnom, amilyen lettem.

SL: Mesélnél egy kicsit Ed Alonzóról, aki a te saját Mr. Vernonod volt? 
NPH: Persze. Ed Alonzo volt a legjobb barátom Los Angelesben. Komikus és bűvész volt, és hamar kiderült, hogy mindketten rajongunk a varázslatért. Nagyon sokat tanultam tőle a bűvészkedésről, és jó volt olyat látni magam előtt, aki profi szinten űzi ezt, ez végképp nagyon különlegessé tette.

SL: Úgy gondolom, hogy a könyvírás egyfajta személyes utazás, önfelfedezés is, így azt szeretném kérdezni, hogy te mit tanultál a könyvírásból. 
NPH: Az biztos, hogy megerősítette az abba vetett hitemet, hogy az, hogy egyediek vagyunk, nemcsak hogy erőt kellene, hogy adjon, hanem erre büszkének is kell lennünk. Nézzük csak a könyvben lévő gyerekeket, akik mind más-más dologban különlegesek. […] Az egyediség, akár a kívülállóság is érték, így ha más vagy, mint a többiek, értékes vagy és különleges, egyáltalán nem szabad rossz szemmel nézni ezt vagy bírálni. Ha pedig összefogsz másokkal, akik szintén különlegesek, hisz mindannyian azok vagyunk, akkor igazán csodás dolgok történhetnek.

SL: Mi a kedvenc „varázslatod”? Melyik trükk volt az első, amit megtanultál?
NPH: Az első trükk, amit megtanultam, a Nickles to Dimes volt (ötcentesekből tízcentesek: https://www.youtube.com/watch?v=oRHWQzORcNA), ami teljesen lenyűgözött. A kedvencem… A kedvenc trükköm… hm… Miért is vagyok oda most épp? Jelenleg rajongok a nagy, hatalmas illúziókért, illuzionista trükkökért.

SL: Hogy sikerült nem teljesen eltűnnöd a könyved írása közben? Nem vesztél el teljesen a világában?
NPH: Inkább néha úgy éreztem, mintha a sarokba lennék szorítva. Volt, hogy írtam valamit, aztán rájöttem, hogy nincs is túl sok értelme. Néha nehéz volt, hogy olyan világot írhassak, amibe aztán a gyerekeim majd teljesen beleveszhetnek, ezért is lett a térkép és a különböző fejtörők, rejtélyek. Végül igen, teljesen belefeledkeztem már a világába.  

SL: Manapság hetente, havonta nagyon sok új gyerekkönyv érkezik a könyvesboltokba. Mit mondanál, mi teszi a te könyvedet igazán fergetegessé? 
NPH: Sok olyan gyerekkönyv van, amiben varázslat, mágia van, amiben mondjuk a gyerekek élik a kis átlagos életüket, amiben egyszer feltűnik egy varázstárgy, vagy rejtélyes módon eltűnik valami stb., de olyan könyvet keveset látok, amiben igazi varázslat, igazi bűvészkedés van, és ez teszi különlegessé a könyvet, valamint az is benne van, hogy személyes tapasztalatom is van ezen a téren, hiszen 30 éve bűvészkedek.

SL: Csodásak az illusztrációk a könyvben, és a borító is. Ki választotta ki az illusztrátort?
NPH: Én voltam, persze, és nagyon jó volt, hogy végiggondolhattam, szerintem milyen illusztrációk illenének a könyvhöz, és ez alapján választhattam. Egyértelműen Lissy Marlin illusztrációi voltak a kedvenceim. Mindenképp azt szerettem volna, ha a képek hitelesek, eredetiek, egy kicsit szokatlanok, páratlanok. Kiemelkedő munkát végzett.

SL: Van-e valamiféle rituáléd, mielőtt belefogsz az írásba, van valami, amitől megszáll az ihlet, bármi ilyesmi?
NPH: Néha jó, ha zenét hallgatok, de van, hogy az a legjobb, ha egy csendes helyen lehetek, egyedül, hogy semmi se vonja el a figyelmemet, máskor pedig épp az segít, ha vannak körülöttem emberek, akik beszélgetnek, nevetnek, ilyenkor néha még jobban tudok fókuszálni.  

SL: Van esetleg kedvenc karaktered a könyvből?
NPH: Nagyon kedvelem Mr. Vernont, mert ő igazából maga egy metafora, rejtélyes, titokzatos, kedves. Nagyon kötődök még Izzyhez és Ollyhoz, akiknek megvan a maguk kis kétszemélyes comedy show-juk. Szeretem a rossz vicceket, valószínűleg ezért tetszenek ők és az előadásmódjuk annyira. (És mert persze az ő gyerekei is ikrek, elég egyértelmű, hogy róluk mintázta Izzyt és Ollyt – SL)

SL: Kaptál már visszajelzést a könyvről a gyerekeidtől?
NPH: Igazából ők még nem olvasták. Most épp a Harry Potter a kedvenc, és emiatt egy szavam sem lehet, így csak kivárom, amíg elmúlik ez a korszak, és majd akkor odaadom nekik.

SL: Tartottál attól valaha, hogy esetleg nem fog menni a gyerekkönyvírás? Volt, hogy azt érezted, hogy „egyáltalán mit csinálok én itt”? Kihívásnak érezted ezt?
NPH: Nem igazán éreztem annak. Amikor elkezdtem írni az első részt, a gyerekek, Gideon és Harper még nem voltak 6 évesek sem, a könyv pedig 8–12 éveseknek szól, de azért sok mindent megfigyelhettem rajtuk, és csak visszagondoltam, hogy én milyen voltam 8 és 12 éves korom között, és abból merítettem.

SL: Milyenek voltak az első olvasói visszajelzések Amerikában a sorozat első részének kiadása után?
NPH: Nagyon ideges voltam, amikor olvasni kezdtem a véleményezéseket Amazonon, főleg még a könyv kiadása előtt, mert már akkor is volt ott pár. Egy idő után abbahagytam ezeknek az olvasgatását, és inkább elkezdtem hallgatni az embereket, hogy miket mondanak a könyvről. Sok szülőtől hallottam történeteket arról, hogy hogyan és mennyit is olvasnak a gyerekeik, így igazából a célom csak annyi, hogy a szülőket és a gyerekeket is magával ragadja a könyv, és akkor nem lesz megállás A különc varázslónak.

SL: Hogy jött az ötlet, hogy melyik trükkök fognak szerepelni a könyvben? A folytatásokban is számíthatunk újabbakra?
NPH: A könyvbe igyekeztem a kisebb, egyszerűbben elsajátítható trükköket beletenni, hogy a gyerekeknek minden kellék legyen otthon kéznél. Ami nehéz ebben, az az, hogy meg kell magyaráznom a trükköket, pedig a bűvészközösségben alapszabály, hogy nem osztjuk meg a titkainkat, de nagyon jó, hogy persze kivételes ilyen varázslatos dolgokat megosztani, megtanítani másoknak, és ebből még jó párra számíthattok a folytatásokban.

SL: Ha a könyvből film készülne, melyik karaktert játszanád el a legszívesebben?
NPH: *Nevet* Háát, jó kérdés, valószínűleg B. B. Bossót választanám, hogy legyen egy hatalmas karneválom, ahol azt csinálok, amit akarok, és persze felszednék hozzá úgy 50 kilót.

SL: A könyvben azt mondod, hogy a varázslat tényleg létezik. Mit mondanál, üzennél azoknak a gyerekeknek, akik nem hisznek benne? 
NPH: Valószínűleg még kérdezgetném őket egy kicsit, hiszen ezt így átfogón nehéz kijelenteni, hiszen annyira sok fajtája van a varázslatnak, annyi formájában jelenik meg. Én is kissé szkeptikus voltam, vagyok, de hiszek a varázslat bizonyos formáiban. Például ha nagyon izgatott az ember, ott vannak a gyomrunkban repkedő pillangók, ami varázslatos, vagy a virágok, amik elhervadnak, de utána újra életre kelnek, vagy az a csodás dolog, amikor valaki nagyon egyedül érzi magát, de rájön, hogy igenis vannak körülötte. Komolyan gondolom, hogy mindannyiunkban él varázslat valahol és valahogyan.

SL: Egy interjúdban említetted, hogy mennyire fontos az olvasás szerepe az oktatásban. Mit gondolsz, hogyan lehetne buzdítani a mai fiatalokat az olvasásra ebben a világban, amit már az újabb és újabb technológiák és a közösségi média irányítanak?
NPH: Eleve a technológiák, a közösségi média használatához szükségünk van a tanulásra, így az olvasásra is. Szerintem nagyon fontos, hogy arra ösztönözzük a gyerekeket, hogy koncentráljanak egy adott dologra, kicsit megszüntetve közben az információáradatot. Van valami megnyugtató abban, amikor mindent kizár az ember, és csak egy jó könyv olvasása köti le, és ennek az élvezetét mindenképp meg kell mutatni, át kell adni a gyerekeknek is, akik ma már egy-egy okoskütyüvel a kezükben egyik oldalról a másikra ugrálnak, aztán vissza a kezdőre, onnan egy teljesen újra és így tovább. De persze a fiatalokat nehezen köti le csak az olvasás, ezért is tettem különböző fejtörőket, rejtélyeket a könyvbe, valamint a trükktanítós oldalakat, hogy a gyerekek kicsit kiszakadhassanak, mielőtt folytatják az olvasást.

SL: Miért választottad, hogy gyerekkönyvet írsz, és nem egy felnőtteknek szóló regényt?
NPH: Nem érzem magam regényírónak. Annyira csodálatos fiction könyvek vannak, és csodálom azokat, akik írják ezeket, de úgy érzem, ez nem tartozik a képességeim közé. Így, hogy gyerekkönyvet írtam, úgy érzem, meg tudom mutatni, milyen is vagyok, ki tudok teljesedni, tudok koncentrálni a különlegességre, egyediségre, és egyszerre tudok lenni színész, apa és író is.

SL: Ha majd a gyerekeid elolvassák a könyvedet, mit szeretnél, mit mondjanak rá?
NPH: Remélem, azt, hogy ez a legeslegjobb könyv, amit egész életükben olvastak vagy valaha olvashatnak.

SL: Mik a jövőbeli terveid? Tervezel újabb könyvet? Az is gyerekeknek szólna? 
NPH: Egyelőre erre a sorozatra koncentrálok. A második részben Leila lesz a főszereplő, akinek az egész banda segítségével a városba érkező veszélyes, híres médiummal kell megküzdenie. Ezen kívül színészkedés, valószínűleg rendezek is majd, és igazából még nagyon sok minden van tervben, mint általában.

SL: Ha választhatnál egy bűvésztrükköt, melyik lenne az?
NPH: Valószínűleg valami transzportálós trükk lenne, eltüntetni valamit egy helyen, hogy máshol bukkanjon fel, és ez még hasznos is lehetne, ha mondjuk valahol elhagyom a kulcsomat vagy bármi ilyesmi.